Még
valamikor tavasszal arról beszélgettünk Jánossal, hogy mindkettőnknél felgyűlt némi
veszélyes hulladék, amitől jó lenne megszabadulni. Tekintettel arra, hogy
Jánosnak szerződést kellett kötnie a dorogi hulladékégetővel, adott volt
feladat. Nyár elején összehordtunk mindent, amiről úgy gondoltuk, hogy nem a
háztartási hulladék között a helye. Pár zsák gumicafat, festékek, festékes
vödrök, abroncsok, törött lökhárítók és egyéb műanyagalkatrészek, fáradt olaj
és pár üres olajos flakon, polisztiroldarabok, ilyesmik landoltak az utánfutón.
Aztán egy derűs pénteki napon nekiindultunk, hogy legálisan szabaduljunk meg a
szeméttől. A hulladékégető bejáratánál persze azonnal megkaptuk a magunk
pofonját, a néni az ablaknál ugyanis megkérdezte, hogy tudnak-e az
érkezésünkről. Nem vagyunk mi akkor emberek, hogy fogadóbizottság kelljen,
viccelődtünk buta fejjel. Majd szembesültünk a rendszerrel, hogy ide bizony
előre be kell jelentkezni telefonon. Ezt már az emeleten tudtuk meg egy nem túl
kedves, irodista hölgytől. Egy óra körül járt az idő, így – régi beidegződés
szerint - valószínűleg lélekben már valahol máshol volt, maga részéről letette
a lantot. Közölte, hogy még a számítógépbe sincs benne János, nem is érti, hogy
mit akarunk itt, de próbáljunk inkább a másik szobába található kollégájánál
szerencsét. A srác közölte, hogy látja Jánost a számítógépén (biztos nem azonos
a hálózat), de nem érvényes a szerződése, mert azt minden évben meg kell
újítani és egyébként most nem tud csinálni amúgy semmit, mert elfelejtettünk
bélyegzőt hozni. Igen, hibáztunk, nem hoztunk bélyegzőt, azt sem tudta János,
hogy évenként kell szerződni, de próbáltuk firtatni, hogy valami megoldás csak
van arra, hogy a telepen hagyjunk egy utánfutónyi hulladékot és ne egy útszéli
bokor alá pakoljuk. A srác válaszából kiderült, hogy nagyjából semmi. Valamiért
még magányszemélyként sem szabadulhattunk meg legálisan a hulladékégetőben a
veszélyes szemetünktől, amit azért már végkép nem értettem. Kaptunk persze
jogszabályokat, paragrafusokat és egyéb rendszerelméletet az arcunka, de egyre
inkább világossá vált, hogy miért ékesítik szemétkupacok a kicsit is
elhagyatottabb zöldterületeken szerte az országban. Végül a srác rendes volt,
átszólt telefonon az esztergomi veszélyes hulladék fogadó telepre (másik
szolgáltató tulajdona), ahol fogadtak minket. Az első bácsi, aki szemügyre
vette a kupacot közölte, hogy a törött műanyag lökhárító nem számít veszélyes
hulladéknak, tehát alapból le sem pakolhatnánk. Nem tudom, hogy a bácsi
információja helytálló-e, de ha igen, azért az egy picit elgondolkodtató. Tételezzük
fel például, hogy nekimegyek egy magasabb járdának és összetörik a lökhárítóm.
Veszek egy újat, színre fújatom, majd lecserélem magam, hiszen nem egy nagy
feladat. Aztán a törött lökössel mit is tudok csinálni? A szemetes nem viszi
el, lomtalanításkor nem lehet kitenni, veszélyes hulladékként nem adhatom le a
megfelelő helyen. Biztos van legális megoldás, de egyszerű földi halandóként
komolyan ennél többet kellene tennem, tényleg keresgélnem kellene tovább a
megoldást?
Végül
Esztergomba rendesek voltak velünk (legalábbis azt hiszem), mert engedtek
lepakolni, a motyót pedig besorolták valami szennyezett hulladék kategóriába, feltételezem,
az olaj miatt. 160 kilót nyomott a szemetünk, aminek a legális „elvesztésért”
kicsivel több, mint 28 000 forintot kellett fizetnünk.
Valószínűleg
sosem fogom odaláncolni magam egy atomerőmű kerítéséhez, annyira nem vagyok
zöld, de azért a lehetőségeimhez mérten próbálok figyelni arra, hogy minél
kisebb mértékben szennyezzem a környezetem, ezért nem fogom továbbra sem a
bokor alá dobni a festékes vödröt. Persze János is újraszerződik, hogy
legközelebb már ne akadjunk fel rögtön a kapuba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése