Díszrácsos szívatás

Egy autó felújításánál nem árt kicsit előre gondolkodni, már a kezdetekkor meghatározni, hogy pontosan mit szeretnénk és hogyan, ugyanis a felesleges körük általában többletmunkával, illetve költséggel járnak. Valahol, valaki rosszul fog járni. Például, nézzünk egy felújítandó autót, aminek a homlokfala itt-ott kapott már az évek során és a sérüléseket elég csúnyán próbálták helyrehozni. Világosan látszik, hogy kudarcot vallottak, de az elem még gyári, a díszrács szintén, bár utóbbi szintén viseletes kicsit. Tehát a megrendelő kéri az elem javítását, ami nehéz munka, de nem lehetetlen. Amikor elkészül, elkezd habozni, agyalni. Csak jobb egy új elem - jut dűlőre magával, így hoz egy utángyártott darabot, ami ránézésre meseszép, csak picivel mindenhol nagyobb. A homlokfal lecserélése után kiderül, hogy a gyári díszrács lötyög a helyén, így a homlokfalat át kell kalapálni méretre. Miután kész a munka, a megrendelőben felötlik a gondolat, hogy csak le kellene cserélni a díszrácsot is és hoz egy gyönyörű, utángyártott darabot, ami persze nem fér be a korábban „leszűkített” helyre. Sebaj, a homlokfalat ismét át kell kalapálni és harmadik nekifutásra máris elkészül az autó eleje.

Tényleg a bokor alatt a helye?

Még valamikor tavasszal arról beszélgettünk Jánossal, hogy mindkettőnknél felgyűlt némi veszélyes hulladék, amitől jó lenne megszabadulni. Tekintettel arra, hogy Jánosnak szerződést kellett kötnie a dorogi hulladékégetővel, adott volt feladat. Nyár elején összehordtunk mindent, amiről úgy gondoltuk, hogy nem a háztartási hulladék között a helye. Pár zsák gumicafat, festékek, festékes vödrök, abroncsok, törött lökhárítók és egyéb műanyagalkatrészek, fáradt olaj és pár üres olajos flakon, polisztiroldarabok, ilyesmik landoltak az utánfutón. Aztán egy derűs pénteki napon nekiindultunk, hogy legálisan szabaduljunk meg a szeméttől. A hulladékégető bejáratánál persze azonnal megkaptuk a magunk pofonját, a néni az ablaknál ugyanis megkérdezte, hogy tudnak-e az érkezésünkről. Nem vagyunk mi akkor emberek, hogy fogadóbizottság kelljen, viccelődtünk buta fejjel. Majd szembesültünk a rendszerrel, hogy ide bizony előre be kell jelentkezni telefonon. Ezt már az emeleten tudtuk meg egy nem túl kedves, irodista hölgytől. Egy óra körül járt az idő, így – régi beidegződés szerint - valószínűleg lélekben már valahol máshol volt, maga részéről letette a lantot. Közölte, hogy még a számítógépbe sincs benne János, nem is érti, hogy mit akarunk itt, de próbáljunk inkább a másik szobába található kollégájánál szerencsét. A srác közölte, hogy látja Jánost a számítógépén (biztos nem azonos a hálózat), de nem érvényes a szerződése, mert azt minden évben meg kell újítani és egyébként most nem tud csinálni amúgy semmit, mert elfelejtettünk bélyegzőt hozni. Igen, hibáztunk, nem hoztunk bélyegzőt, azt sem tudta János, hogy évenként kell szerződni, de próbáltuk firtatni, hogy valami megoldás csak van arra, hogy a telepen hagyjunk egy utánfutónyi hulladékot és ne egy útszéli bokor alá pakoljuk. A srác válaszából kiderült, hogy nagyjából semmi. Valamiért még magányszemélyként sem szabadulhattunk meg legálisan a hulladékégetőben a veszélyes szemetünktől, amit azért már végkép nem értettem. Kaptunk persze jogszabályokat, paragrafusokat és egyéb rendszerelméletet az arcunka, de egyre inkább világossá vált, hogy miért ékesítik szemétkupacok a kicsit is elhagyatottabb zöldterületeken szerte az országban. Végül a srác rendes volt, átszólt telefonon az esztergomi veszélyes hulladék fogadó telepre (másik szolgáltató tulajdona), ahol fogadtak minket. Az első bácsi, aki szemügyre vette a kupacot közölte, hogy a törött műanyag lökhárító nem számít veszélyes hulladéknak, tehát alapból le sem pakolhatnánk. Nem tudom, hogy a bácsi információja helytálló-e, de ha igen, azért az egy picit elgondolkodtató. Tételezzük fel például, hogy nekimegyek egy magasabb járdának és összetörik a lökhárítóm. Veszek egy újat, színre fújatom, majd lecserélem magam, hiszen nem egy nagy feladat. Aztán a törött lökössel mit is tudok csinálni? A szemetes nem viszi el, lomtalanításkor nem lehet kitenni, veszélyes hulladékként nem adhatom le a megfelelő helyen. Biztos van legális megoldás, de egyszerű földi halandóként komolyan ennél többet kellene tennem, tényleg keresgélnem kellene tovább a megoldást?

Végül Esztergomba rendesek voltak velünk (legalábbis azt hiszem), mert engedtek lepakolni, a motyót pedig besorolták valami szennyezett hulladék kategóriába, feltételezem, az olaj miatt. 160 kilót nyomott a szemetünk, aminek a legális „elvesztésért” kicsivel több, mint 28 000 forintot kellett fizetnünk.

Valószínűleg sosem fogom odaláncolni magam egy atomerőmű kerítéséhez, annyira nem vagyok zöld, de azért a lehetőségeimhez mérten próbálok figyelni arra, hogy minél kisebb mértékben szennyezzem a környezetem, ezért nem fogom továbbra sem a bokor alá dobni a festékes vödröt. Persze János is újraszerződik, hogy legközelebb már ne akadjunk fel rögtön a kapuba.

Új felület, nagy tervek

Sajnos mostanában időhiánnyal küzdök, rengeteg a ház körüli munka, amik közül még a fagy beköszönte előtt muszáj elvégezni jó néhányat. Az autók és az írás az utóbbi időben ezért kicsit háttérbe szorultak, de reményeim szerint hamarosan kézbe vehetem a szerszámokat, megkezdhetem a roncsaim feltámasztását, márpedig, ha belevágok az ismeretlenbe, arról ezen a felületen rendszeresen hírt adok.

A bejegyzések megfogyatkozásához – igaz kis részben – a szolgáltató is hozzájárult, nagyon akadozott a rendszer, a sok üresjáratban, várakozással töltött másodperc 2012-ben már idegölő. Ezért döntöttem a költözés mellett, remélem, itt gördülékenyebben mennek a dolgok.

A korábbi vataránszabászatos írások ezen a címen olvashatóak:
http://veteranszabaszat.blog.hu/