A történet közel hét éve kezdődött, amikor is megfogant a fejemben egy gondolat,
kell egy tartalék tartalék autó. Ekkortájt különböző cégautókkal szaladgáltam,
nagyon ritkák voltak azok az alkalmak, amikor nem volt a hátsóm alatt kocsi, de
mindig szerettem, ha állt egy taralék gép a ház előtt. Igen ám, de
megismerkedtem egy lánnyal, aki éppen frissen vásárolt egy romos lakást, aminek
belekezdett a felújításába. Jól kijöttünk egymással, nem kellet sok idő és már
nálam volt a fogkeféje. Jogosítványa ugyan volt, de nem mert/szeretett vezetni,
rutin terén sem nagyon büszkélkedhetett. A napjai húzósak voltak, mert miután
betömegközlekedett a munkahelyére, majd a délután átbuszmetrózott a lakásába,
már jöhetett is hozzám (persze busszal), mert vége volt a napnak. Látva, hogy
nagyon nem halad a dolgaival, hiszen a mestereket rendszeresen felügyelni
kellett, az anyagbeszerzésről nem is beszélve, ami szintén időigényes feladatot
jelentett, elhatároztam, hogy gyakoroltatom vele a vezetést. Szerencsére hamar
rájöttünk, hogy a váltókezelést nem tanította meg neki rendesen az oktatója és
miután elmagyaráztam neki érthetően, hogyan működnek a dolgok, már robogott is
szépen a tartalékautómmal. Hamar ráérzett a vezetés izére, főleg annak
tekintetében, hogy 20 perc alatt a munkahelyén volt, szemben a korábbi egy
órával, arról nem beszélve, hogy nem csak egy dolgot tudott elintézni naponta.
Szóval a tartalék autót buktam, azért vált szükségessé a tartalék tartaléka. Akkoriban
sokat bringáztam, így elhatároztam, hogy csak olyan autó jöhet szóba, amibe
mindenféle szerelés és bűvészkedés nélkül be tudom rakni az egyébként elég méretes
kerékpárom. Nem lehetett 25 évnél fiatalabb, mert nem akartam húzós kötelezőt
fizetni (a veterán biztosítás még elviselhető), amit még hengerűrtartalomra
számítottak, tehát a 2 literesnél nagyobb motorral szerelt autók sem jöhettek
szóba. Természetesen a kis fogyasztás és az olcsó alkatrészár alapfeltétel
volt, tehát csak dízel jöhetett szóba. Továbbá az sem volt mindegy, hogy
mennyibe kerül, hiszen a céges kocsik melletti, harmadik autónak szántam.
Szóval, ezeknek a paramétereknek az 1,6 literes, dízel, kombi Passat
tökéletesen megfelelt, így vettem egy, nem éppen top állapotút. Szépen teltek
az évek, a céges autók kikoptak, a bejegyzés elején említett lánnyal már két
tündéri gyermekünk van, családi autóból is a harmadikat nyúzzuk, de a Passat
maradt, valahogy megkedveltem. Egyszerű, mint a faék, a fenntartásához sem
kellenek vagyonok, eszméletlen mennyiségű motyót és építőanyagot megmozgattam
vele, tényleg egy igás ló. Azonban az idő kikezdte és amikor a jobb hátsó kerék
felverte az oldalablakra a sarat belülről, el kellett gondolkodnom a sorsáról.
Mindig úgy voltam, hogy az autóimnak inkább szerkezeti baja kegyen, mint
korróziós, mert szerelőt sokkal könnyebb találni, mint lakatost, utóbbi
ráadásául sokkal többe kerül. Ráadásul az egyszerűbb műveleteknek még magam is
nekiállok, mondjuk egy féktárcsacsere nem okoz gondot, míg bármilyen
lemezprobléma igen. Ezen akarok most változtatni. Ideje megtanulnom, hogy
legyek úrrá magam a korróziós gondokon, amiben a kísérleti bárány szerepét a
Passatomra osztottam.
