Körülbelül 16 éves lehettem, amikor Olaszországban kalandozva betértünk egy Alfa kereskedésbe, prospektusgyűjtési céllal. Nem ez volt az első, sem az utolsó alkalom, de egyértelműen a legemlékezetesebb az egész nyaralás alatt, ugyanis a harsány habitusú tulaj - miután felmérte rajongásom szintjét az Alfák iránt -, öntötte rám az olasz mondatokat, miközben egy GTV-hez tessékelt az udvaron. Igen, én, a Ladákon nevelkedett gyerek beülhettem egy igazi, sportos Alfába, amiben rögtön konstatáltam, hogy az A-oszlop durván betolakszik a látómezőmbe, miközben az első szélvédő hihetetlenül lapos (a Ladáéhoz képest pláne). Fejtérben sem bővelkedtem, köszönhetően az akkori 185 centimnek, de az olasz vas mindettől függetlenül lenyűgöző volt. Azonnal beleszerettem. Azóta is minden egyes alkalommal vágyakozva nézem a GTV-ket az utcán, megfordulok utánuk, legeltetem mesteri vonalaikon a szemem. Az eladó példányokat is figyelem, persze szigorúan a fémlökhárítósakat, amelyekben a műszerblokkot még két részre osztották a tervezők, egy fordulatszámmérőre a vezetővel szemben, fő helyen és a többi műszerre, kicsit középre tolva. A minap aztán felragyogott a szerencsecsillagom, legalábbis nagyon úgy tűnt, ugyanis meghirdettek egy magyarországi 1,8-ast, tőlem pár kilométerre, ráadásul nem túl drágán. Azonnal autóba pattantam és két szempillantás alatt ott álltam a romos, lukas, sokszor tákolt gyönyörűség mellett. Nagyon hervadt volt szegénykém, de nem érdekelt, amikor szerelmes az ember, nem nézi a szélvédőkoszorú folytonossági hiányosságait, a törött rugókat, a küszöbök helyét, vagy szanaszét szakadt üléskárpitokat. Csak az számít, hogy a vágy hőn áhított tárgya elérhető közelségbe került. A heves nyálcsorgatás után próbáltam az érzelmeimet elnyomva ésszel felmérni a szépség állapotát és azt, hogy mennyi munka, illetve pénz lenne rendbe tenni. Sok, de nem érdekel. Majd elfoglaltam a vezetőülést és egy világ omlott össze bennem. 16 éves korom óta sikerült nőnöm még tíz centit, egy közel két méter magas ember pedig fizikailag nem fér be a GTV-be, ugyanis nem elég magas. Ültem a rendkívül kényelmes ülésben, a jobb kezemet a profin pozicionált váltón nyugtattam, a balt az ügyesen kiemelt fakormányon, miközben a fejem szorosan odapréselődött a tetőhöz. Ilyenkor még ötletel egy kicsit az ember, ezerrel próbál megoldást találni, de a lelke mélyén már tudja, ez bizony nem fog menni, nincs mese, ezt az álmot el kell engedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése